Hírek

Oroszország háborúja Ukrajnában jelentősen megváltoztatta a posztszovjet térség külpolitikai rendszerét. Moszkva szerepének a leértékelődése – a súlyos harctéri vereségek árnyékában – tetten érhető a teljes egykori szovjet „nemzetközösségben”. A folyamatok nyertese a Kaukázus térségében az Európai Unió diplomáciája lehet.

Emomali Rahmon tádzsik elnök a CICA (Conference on Interaction and Confidence-Building Measures in Asia, azaz Ázsiai Együttműködési és Biztonsági Konferencia) csúcstalálkozón elhangzott beszéde – amelyben hazájának tiszteletet követelt Oroszország részéről – egy átfogóbb folyamatot jelez Közép-Ázsiában. Szakértők vitatják, hogy a tádzsik elnök beszéde valójában kisebb vagy nagyobb orosz szerepvállalást követelt-e a térségben, ahogyan azt is, hogy a kazah külpolitika törekvései (pl. a mobilizáció elől menekülő oroszok befogadása, vagy az ukrán megyék elcsatolásának el nem ismerése) milyen általános stratégia részét képezhetik Asztana részéről.

Az eurázsiai térség másik fontos geopolitikai töréspontján, a Kaukázusban Azerbajdzsán is igyekszik kiaknázni az orosz gyengeségből számára fakadó potenciális előnyöket. Aliyev elnök törekvéseivel párhuzamosan azonban Örményország is közelebb sodródott a nyugati orientációhoz, mivel az örmény elit és közvélemény egyaránt úgy véli, hogy Oroszország saját nehézségeiből adódóan a szeptemberi határvillongások idején gyakorlatilag magára hagyta őket.

2020 őszén a 44 napos háború folyamán Azerbajdzsán hosszú előkészületek után elsöpörte az örmény védelmet az Örményország által megszállt 7 azeri járásban, illetve Hegyi-Karabah egy részében. A harcoknak 2020. november 10-én egy háromoldalú tűzszüneti megállapodás vetett véget, amelynek az orosz békefenntartók szereztek érvényt Hegyi-Karabah területén. Ezzel indult el a párbeszéd első fóruma az örmények és az azeriek között (EBESZ Minszki csoport), amelyben Oroszország volt a legtekintélyesebb szereplő a februári Ukrajna elleni háború kezdetéig. Azerbajdzsán elsődleges prioritása továbbra is az örményekkel fennálló határvita lezárása, és Hegyi-Karabah felszámolása, vagyis területi szuverenitásának teljes körű helyreállítása.

A rendezés hármas formátumának (Pasinjan örmény miniszterelnök, Aliyev azeri elnök és Charles Michel Európai Tanács elnök) első találkozója 2021. december 14-én, a Keleti Partnerség-csúcstalálkozó előestéjén történt. Az esemény áttörést látszott hozni a kommunikációs útvonalak, az államhatár kijelölése, az aknamentesítés és a humanitárius ügyek kapcsán.

Ezen a pontos érdemes felhívni a figyelmet a párhuzamra Azerbajdzsán lépései és az orosz harctéri vereségek között. Ugyan voltak a 2020-as háborút követő időszakban is azeri–örmény határvillongások, de azok jelentősen élénkültek az ukrajnai orosz inváziót követően.

2022 tavaszán (miközben az oroszok egyre súlyosabb helyzetbe kerültek Kijev tartományban, majd megsemmisítő vereséget is szenvedtek az északi fronton) az azeri katonák Farukh településnél számos esetben lépték át az orosz békefenntartók felelősségi körzetét, jelentősen megnövelve a nyomást az örmény oldalon. Az azeri fél 2022. március 11-én ötpontos javaslattal fordult Pasinjánhoz (szuverenitás kölcsönös elismerése, területi követelések hiánya, tartózkodás a fegyveres erő alkalmazásától, az államhatárok demarkációja, közlekedési kapcsolatok és kommunikációs vonalak megnyitása). A farukhi incidens után a felek közötti első személyes tárgyalásra április 6-án Brüsszelben került sor (ismét) az Európai Tanács elnökének (Charles Michel) kezdeményezésére. A felek megállapodtak egy békeszerződés előkészítésében, és az örmény partner elfogadta Azerbajdzsán ötpontos javaslatát.

Ez a találkozó volt a „brüsszeli formátum” első komoly eredménye, amelynek a sikere messze túlmutat a korábbi diskurzus dimenzióin. Mivel érdemi kérdésekről zajlottak magas szintű egyeztetések az ellenséges oldalak között, ezért az európai diplomácia szerepe – és nem utolsó sorban presztízse – jelentősen felértékelődött. Az ezt követő háromoldalú egyeztetések folyamán tavasszal és nyáron (mindamellett, hogy az oroszok teljes mértékben kimaradtak ezekből) sikerült olyan kérdéseket is megvitatni az örményeknek és az azerieknek, melyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna. Legyen szó a határkérdés, a békeszerződés, vagy az infrastruktúra ügyeiről: Brüsszel sikeresen adott irányt a párbeszédnek.

Megjegyzendő, hogy Toivo Klaar, az EU dél-kaukázusi és a grúziai válság ügyével megbízott különleges képviselője kijelentette, súlyos akadályt jelent a tevékenységében a diplomáciai csatornák megszűnése az orosz féllel. 

A „brüsszeli formátum” sikere folytatódott a tavasz és a nyár folyamán. A május 23-i találkozó után a felek utasítást adtak külügyminisztériumaiknak a békeszerződés kidolgozására. Az augusztus 31-i találkozó alkalmával pedig minden eddig felmerült ügyet teljes egészében megtárgyaltak.

A szeptemberi ENSZ Közgyűléssel párhuzamosan, miután szeptember első két hetében Ukrajna felszabadította Harkov tartományt és visszafoglalta Luhanszk egy részét, Azerbajdzsán fegyveres erői támadásba lendültek az örmény–azeri határszakaszon. Az azeriek állítása szerint az örmény oldal aknatelepítési műveletei miatt eszkalált Baku, míg az örmények kitervelt offenzíváról beszéltek hazájuk ellen. Az orosz külügyminisztérium azt állította, sikerült tűzszüneti megállapodást mediálniuk szeptember 13-án, azonban a harcok nem csillapodtak. Az „orosz NATO”, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (KBSZSZ) nem aktiválta a kollektív biztonságra vonatkozó cikkelyt Örményország védelmében, ami egyes elemzők szerint az egész szervezet jövőjét kérdőjelezte meg. A szervezet mindössze egy monitoring misszióval járult hozzá a fegyvernyugváshoz. Az orosz diplomáciai gyengeségről árulkodik, hogy a harcok kiújulása után először Mirzoyan örmény és Bayramov azeri külügyminiszterek Antony Blinken amerikai külügyminiszter közreműködésével találkoztak New York-ban, valamint hogy Nancy Pelosi, az Egyesült Államok Képviselőházának elnöke szeptember 17–19. között Jerevánba látogatott.

E találkozó által gyakorlatilag három fóruma alakult ki a felek közötti párbeszédnek. Az első az Oroszország által mediált, a második az EU-n keresztül biztosított, a harmadik pedig az Egyesült Államokon keresztül zajló. Fontos megjegyezni, hogy ennyire bonyolult diplomáciai helyzetekben a két ellenfélnek (jelen esetben Azerbajdzsán és Örményország) közös érdeke a „rendező” nagyhatalmak versenyeztetése. Ugyan az állandó változások miatt nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a három külső szereplő közül ki lesz a legfontosabb a békefolyamatban, de mivel az EU és az USA közötti politikai kapcsolatok szorosak, Oroszország elszigetelődése pedig egyelőre csak súlyosbodik, ezért gyanítható, hogy a konfliktus rendezésében az energiadiverzifikáció miatt is érdekelt Európai Unió lesz a legbefolyásosabb szereplő. Ezen pedig várhatóan Putyin november 23-i látogatása Jerevánban a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének csúcstalálkozójának apropóján sem fog tudni érdemben változtatni, kérdéses ugyanis, hogy egy vezető, aki alig lép más országok területére, mekkora tárgyaló erővel bírhat a partnerei nemzetközi kisegítésében.